Ha most lennék

gyermektelen, hajadon önmagam, ami már rég nem vagyok, szóval, ha mégis, kétszer meggondolnám, hogy nekivágjak-e mindenféle férjhezmenési vagy gyerkőcvállalási kamikázének. Bár most csak a másodikról van szó. Ellóbécoltunk a kicsikkel a parkban, és hát volt ott egy duci kislány, egy bizonyos Mercike, és hát olyat még nem láttam. Hogy mit művelt az a gyerek...Végig fülsiketítő, rikácsoló hangon parancsolgatott meg nyafogott az anyjának és a nagyanyjának, ez utóbbi hanyatt-homlok el is rohant egyszer labdát és homokozókészletet vásárolni neki, de mivel nem jött vissza elég gyorsan, a Mercike felhívta telefonon és leteremtette. És hát rossz volt nézni, ahogy elszedte más gyerekek játékát meg biciklijét, és erre csak annyit szóltak rá, hogy "Mercikeeee!" Még jó, hogy nem tíz évvel ezelőtt láttam ezt.
Amúgy meg Márai könyvét olvastam (Egy polgár vallomásai), és annyit, de annyit nevettem ezen, bár lehet, hogy nincs benne semmi vicces: "Az egyik fiú agyonlőtte magát, mert nem lehetett zenész, a másik kimaradt a gimnáziumból, mert hivatást érzett a mészárosmesterséghez. Különös család volt ez. Jenő öccse, Dezső, már a hatodik gimnáziumi osztályt végezte, mikor megszállta ez a sugallat, nagyapám elé lépett és bevallotta, hogy nem tehet másként, kénytelen abbahagyni a humanista tanulmányokat, mert ellenállhatatlan kényszer vonzza a mészárosi pályára. Nagyapám, mint szigorú, de igazságos ember, a különös óhaj hallatára először gondolkozási időt kért. A tűnődés és mérlegelés idejének letelte után elővette Dezsőt, hosszan lelkére beszélt, majd irtózatosan megverte...Verés után nagyapám kijelentette, hogy gondolkozott a dolgon, s nincs kifogása, ha Dezső pályát változtat."