Melósabb dolog

ez a szünidő, mint gondoltam, mindig van egy két kölcsön-gyerek, de nem panaszképpen mondom, hiszen pont én hívogatom az ovis és iskolástársak anyukáit, hogy engedjék el hozzánk a gyerekeket. Délután kivittem az egész csapatot a parkba, mentem utánuk a kis ropis, kiflis kosarammal, nehogy bajuk essen, meg nehogy megéhezzenek :). Ahogy leültem egy padra, mellém telepedett két fiatalasszony, és akartam, nem akartam, egy darabig belehallgattam a beszélgetésükbe. Aztán inkább elmentem onnan. Azt beszélték, hogy milyen borzasztó a férjük, hogy mindig van valami baja, hogy ezt meg azt mondta, ilyesmi...Ami biztos igaz, mert miért ne lenne az, de akkor is, miért kell kiadni akárkinek a saját dolgaikat? És itt a ház előtt is, néha egyik másik nő olyan csúnyán beszél a férjéről, hogy el sem hiszem. Közhírré teszi minden botlását. Arra már én is rájöttem, hogy az élet nem habostorta, nincs rumos meggy a tetején, és a házasság sem mindig egy nászmenet, de azt eldöntöttem, hogy azt a férfit, aki nekem adta a nevét, hazaadja a pénzét, gondoskodik a gyerekeiről, én nem fogom kibeszélni, akkor sem, ha lenne rá okom valamikor (amúgy nincs, csak úgy mondom). Nem is értem, hova tűnik el az a nagy szerelem, ami házasságba ( a jogtanárom ezt kamikaze akciónak nevezte annak idején) viszi az embereket...